40. FEJEZET

Az éjszaka folyamán rengeteget gondolkodtam, és rájöttem, mennyire igaza van barátomnak. Mégis, rossz érzés volt itt hagyni őt, újra. Felvettem a még tisztán maradt ruhadarabjaimat, majd lesétáltam a konyhába. (KATT IDE!)
A búcsúzkodás nem mondanám, hogy egyszerűen ment, hiszen sírtam, mint egy csecsemő, alig tudtam indulásra bírni magam. Természetesen mindenekelőtt megígértettem Sebastiannal, hogy amint lehet meglátogat Barcelonában, aztán tovább nem húzhattam az időt, muszáj volt a volán mögé ülnöm, magam mögött hagyva a félelmeket és kételyeket. Még mindig nem voltam teljesen biztos abban, mihez kezdek mikor hazaérek, de úgy döntöttem, lesz ami lesz, hagyom hadd sodorjon magával az ár. Nem volt már min gondolkodni, képtelen voltam ugyanis normálisan mérlegelni. Mindig is bíztam a sorsban, és abban, hogy minden okkal történik.  Nem hívtam senkit egész úton, nem szerettem volna, hogy befolyásoljanak. Csak bekapcsoltam a rádiót és igyekeztem minél hamarabb hazaérni.
Amikor már a város határain belül kocsikáztam, talán megjelent egy enyhe kis gyomorideg, de teljesen figyelmen kívül hagytam. Rövid időn belül már a szokásos kanyart vettem be, a jól megszokott házak előtt haladtam el, végül pedig megérkeztem a Bojannal közös lakásunk elé. Hiányzott ez az otthonos légkör. Itt minden sokkal barátságosabbnak, kellemesebbnek tűnt, mondhatni a nap is fényesebben ragyogott, mint odaát Angliában vagy Svájcban. Örültem, hogy haza érkeztem. Belenéztem még egyszer utoljára a tükörbe, majd kiszálltam és a kis ösvényre léptem, ami egészen a bejáratig vezetett. Közben mindvégig azon ügyködtem, hogy előkerítsem kulcsaimat a tásákámból, ami szinte felért egy lehetetlen küldetéssel is, tekintve a hatalmas káoszt, ami benne uralkodott.
Vettem egy nagy levegőt, majd kettőt fordítottam a záron, óvatosan kinyitottam az ajtót, s beléptem a szokatlanul csendes házba. Eszembe jutottak a régi szép idők, amikor állandóan nyüzsgés volt nálunk. Nem bírtam megállni egy halvány mosoly nélkül. Nem csoda, hiszen kétségtelenül életem legszebb napjait töltöttem itt.
Felakasztottam táskámat a fogasra, majd a nappali felé indultam, az ebédlőben viszont váratlan látvány fogadott, ilyedtemben minimum három lépésnyit ugrottam vissza. A szívroham környékezett, de komolyan!

- Bojan !- kiáltottam fel. Ugyanis igen, ő ült ott, teljes életnagyságban, arcát a tenyerébe temetve, ügyet sem vetve arra, hogy én ott visítozom. Még a fejét sem fordította felém, én pedig nem értettem, mi ez a viselkedés. Ötletem sem volt, hogyan kezdjek bele bármilyen nemű beszélgetésbe. Végül megelőzött.
- A rohadt életbe!- csapott az asztalhoz valami bulvár lapnak tűnő papírköteget.
Tudtam, hogy ez a beszélgetés békével már nem fejeződhet be.
- Neked is szia.- nevettem fel gúnyosan.
- Mégis mit jelentsen ez az egész?- lebegtette készségesen előttem azt a szemetet.
Amikor megláttam a címlapot, a rosszullét környékezett. A méreg elöntötte az agyamat, és legszívesebben jól szét vertem volna a képét annak, aki nem rendelkezett jobb időtöltéssel, minthogy az én magánéletemet taglalja. Tényleg felháborító volt : 3 képsorozat díszítette a fedőlapot.  Az egyiken én meg Geri vagyunk ... amikor hát... akkor este megérkezünk a házához; a következőn én, amint reggel sunyiban elslisszolok ( és még azt hittem sikerült észrevétlen maradnom! ), majd az utolsón amint újra kettesben Angliába indulunk. Nem is a képek, sokkal inkább a melléjük kanyarított cifra szöveg volt, ami kihozott a béketűrésemből.

- Hát ez nevetséges.- hajítottam nemes egyszerűséggel a szemétbe az újságot, oda ahová a leginkább való volt.
- Ha annyira nevetséges, akkor miért dűhített fel annyira? Megmagyaráznád?
- Azért,mert... undorító, ahogy az ember életében piszkálódnak ezek a piócák! Egyszerűen felháborító.
- Akarod tudni mit gondolok én erről az egészről?- nem tetszett a hetyke hangnem, úgy tett, mintha én lennék a legnagyobb hibás.
- Őszíntén? Ha így állsz hozzá a dolgokhoz, nem vagyok benne biztos, hogy igen.
- Nem hiába tűntek fel ezek a szenzációs irományok.
- Most mit vársz? Mit szeretnél hallani tőlem?
- Semmit, már semmit. Mindent elárul az arcod, a mozdulataid. De örülök, hogy ti legalább jól szórakoztatok, amíg én majd' belebolondultam a hiányodba.- a cinikus, arrogáns mosoly rettenetesen dühbe gurított, legszívesebben behúztam volna egyet neki is.
- Bojan, nem akarok durván fogalmazni, vagy ordítozni, de te hallod magad? Hallod azt, hogy mekkora óriási hülyeségeket beszélsz?? Még véletlenül sem téged kaptalak rajta Blancaval nem is olyan régen... Rémlik valami?
Zavart arckifejezésre váltott, nem tudta, hogyan vágja ki magát ebből a szituációból.
- Az nem volt... megcsalás, semmi sem történt köztünk!
- Ugyan drágám, ezt még te sem gondolhatod komolyan...- röhögtem fel gúnyosan.- Azt hiszem egyelőre neked van mit megmagyaráznod.
- Ennél többet nem mondhatok, ugyanis ennél több nem történt. Viszont abban teljesen biztos vagyok, hogy ti itthon egy percig sem tétlenkedtetek. Kit avattatok még be a kis titkotokba?- már-már úgy viselkedett, mint egy eszelős. A célom pedig az lett, hogy még jobban felhúzzam.
- Ha ezt akarod hallani, hát legyen. Igen, lefeküdtem egyszer Gerarddal. És eszemben sincs mentegetőzni, hiszen nem bántam meg egy percig sem.- hangsúlyoztam ki a mondat második felét, mire kivörösödött, akár egy rák.- De nem ártana tudnod, hogy a szenvedő fél inkább én voltam, mintsem te, aki odaát Angliában dorbézolt mindvégig. Nehogy azt hidd, hogy elkerülték a figyelmemet azok a kis újságcikkek rólad, meg a jó isten tudja kikről holt részegen. Ez volt az a fene nagy szenvedés? Kitudja hány ribanc fordult meg nálad, amit még csak be sem mernél vallani soha!- most már rendesen ordítottam és csapkodtam, de azt hiszem meg volt rá az okom.
- Nem tudom miről beszélsz...- sétált nyugodtságot színlelve az ablak felé.
- Eeeeezaz, Bojan Krkic, gratulálok! Ez a helyes hozzáállás. Képtelen lennél őszínte lenni velem, mi?
- Miért lennék az? Hiszen te sem mutatsz rá túl sok hajlandóságot...
- Na ezt tényleg nem értem...Elmagyaráznád? Tudod a kis szőke fejecském nem tudja ilyen gyorsasággal feldolgozni ezt a sok információt.- tettettem akarattal a hülyét, de ő ezt pontosan tudta.
- Például... Többek között... Hol voltál most? Mert pontosan két napja még a kis szeretőd sem tudott rólad semmit.- mondta ki a durva szavakat szemrebbenés nélkül. Hánynom kellett tőle.
- Tulajdonképpen abszolút de semmi közöd hozzá. De csak azért, hogy a kis érzékeny liliom lelked megnyugodjon, Sebastiannál voltam.
- Szóval akkor Sebastiannal is ágyba bújtál!- kiáltott fel, mintha hatalmas felfedezést tett volna.- Mekkora egy r...- de nem fejezte be a mondatot, maximum csak gondolatban, ugyanis hirtelen közbe vágam.
- Menj te a fenébe, jó? Soha többé nem akarlak látni! Érted??? Soha!!!- üvöltöttem most már zokogva.Nem tudom, miért sírtam. Talán mert ritka szarul esett minden vád, amit a fejemhez vágott. Nem tétováztam tovább, faképnél hagytam, és elrohantam a táskám után. Képtelen lettem volna tovább maradni. Megálltam pár percig a hallban, hogy kifújjam magam, majd még az utolsó szó jogán, már teljesen nyugodtan sétáltam vissza vitánk helyszínére. Ugyanott ült, ugyanabban a pozicióban, mint amikor megérkeztem.

- Tudod Bojan, én úgy indultam tegnap haza Svájcból, hogy mi még újrakezdhetjük. Én tényleg azt akartam, hogy megpróbáljuk, mert... szerettelek. Sajnálom, hogy így történt, de talán... oka van... így kellett lennie. Szóval... Ég veled!- intettem még egy utolsót, majd rohanni kezdtem, egyre gyorsabban kifele. Szabadulni akartam az emlékektől és mindentől, ami ide kötött.

Hallottam, ahogyan a nyomomba eredt, de nem akartam megállni. Nem akartam, hogy utolérjen és újra elkezdődjön minden. Biztos voltam benne, hogy köztünk normális párkapcsolat már nem lehetne. Miután becsaptam az ajtót, hallottam, amint elkeseredetten a nevemet ismételgeti. Én már a kocsiban ültem, és eszemben sem lett volna visszafordulni. Abban a pillanatban, ha zavart is voltam, a múltat teljes mértékben lezártam.

Fáradt voltam és dühös, meg talán csalódott. Egy emberrel szerettem volna csak beszélni és az nem más volt, mint Stella. Természetesen azon a a csodálatos napon semmi sem mehetett zökkenőmentesen.
Az utolsó körforgalomnál szerencsésen belémrohant egy kis aranyos plázacica a cuki, rózsaszín Porschéjával. Rendesen bevertem a fejem a kormányba, és csak ez tartott vissza attól, hogy ne ugorjak ki és keverjek le neki egy maflást.
Mielőtt kiszálltam volna elszámoltam háromig. Amint a lában elérte a földet automatikusan a fejemhez kaptam, mivel rettenetesen megszédültem. Sajnos nem volt alkalmam elgyepálni az ijedt, nyávogó kiscsajt, mivel elsötétült előttem minden, majd a földre zuhantam.

A következő emlékem a korházi szobából származik. Verőfényes napsütésre ébredtem, és teljesen jól éreztem magam. Eleinte senkit sem láttam magam körül, aztán megpillantottam a merengő Stellát a hatalmas ablak előtt. Karbatett kézzel kémlelte a tengerpartot.
- Jó reggelt, napsugár!- nyújtózkodtam hatalmasat a meglehetősen kényelmes, puha ágyban.
- Gabriella!- ült le mellém gyorsan, majd tenyerébe vette kezemet. De rég vártam már erre! Azt hittem már átalszod a napot.- mosolyodott el.
- Mi bajom van, Stella? Mert én igazából úgy érzem, hogy már teljesen jól vagyok...
- Hát azért mert valószínűleg úgy is van. Enyhe agyrázkódásod volt, de még ma este haza engednek.
- Hál' Istennek!- sóhajtottam fel, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy jó formán az sincs ahová mennem...
- Mi a gond? - kérdezett vissza látva összeráncolt szemöldökömet.
- Tudod, most jutott eszembe...tulajdonképpen az nincs hová mennem.- nevettem fel.
- Azért aztán végképp ne aggódj. A kocsidból a bőröndök már nálunk vannak. A többit pedig majd hamarosan elhozzuk.- nyugtatott meg.- De azt hiszem most valaki sokkal inkább beszélgetni akar veled, mint bárki más. Hamarosan találkozunk, és akkor majd mindent elmesélsz!- pusziltuk meg egymást.

Az ajtó még be sem csukódott jóformán, máris újra lenyomódott a kilincs és egy igazi óriás lépett be rajta, szelíd, simogató kék szemekkel. Azonnal az ágyhoz sietett, majd leült, mialatt én ülőpozicióba küzdöttem magam. Megpuszilta a homlokomat, és egy hatalmas, gyönyörű csokor virágot tett le mellém. Riadt tekintettel fürkészte az arcomat.

- Minden rendben veled? Ugye jól vagy?

- Persze... semmi komolyan, már csak néhány órát kell bent maradnom.- közöltem vele mosolyogva, majd azonnal elkomolyodtam, amikor halvány lila foltot vettem észre a jobb szeme körül. Észrevehető volt, hogy mindenáron próbálta volna eltüntetni, de a sminkelés nem tűnt az ő műfajának.- Gerard, mi történt?- érintettem meg finoman az arcát.- Ugye... nem verekedtetek?- vetettem oda félénken.

- Nem... vagyis...- tétovázott, én pedig már tudtam, hogy a leglightosabb verziót próbálja összerakni.

Visszadobtam magam az ágyba, és lángvörös arcom elrejtése végett egy jó nagy párnát szorítottam az arcomra. 

Legjobb barátok voltak, amíg fel nem tűntem én, és ez rendkívül bántott. Hibásnak éreztem magam, hiszen belekeveredtem ebbe az egészbe megnehezítve mindhármunk életét. 

- Mi történt Geri?- ültem fel újra. Bármennyire is rossz érzés volt, tudni akartam, mit műveltek ezek ketten.

- Hát... én nem is tudom... olyan gyorsan történt minden... Csapkodni kezdte az ajtót, először tényleg megijedtem, hogy milyen vadállat zargat ilyenkor. Mikor kinyitottam semmilyen reakcióra nem volt időm, egy szempillantás alatt ott termett előttem, és behúzott egyet. Iszonyatosan feldühített. Én igazán próbáltam nyugodt maradni, de ha egyszer szabályosan megtámadott, nem volt mit tennem, meg kellett védenem magam. Aztán pedig hívtak a korházból, hogy ütköztél. Semmi konkrétat nem mondtak, ne tudd meg mennyire megijedtem. Persze azért is versenyt kellett futnom, hogy én jöhessek be először- mosolyodott el-, de hát ez a drága Stella valamiért határozottan ellenezte, hogy Bojant is beengedjék. Szóval nagyjából ennyi.

- Most hol van? Elment?

- Azt hiszem. Habár szerintem a barátnődnek volt még hozzá egy-két keresetlen szava!- rövig ideig elhallgatott, majd újra kérdezősködésbe kezdett.- És mi a terved most? Hol fogsz lakni?- puhatolózott finoman.

- Egyelőre biztosan Stelláéknál... Aztán meglátom. Nem ez lesz a legnagyobb gondom mostanában. Nyakamon az utolsó vizsga, aztán megígértem Stellnek, hogy megszervezem a bulinkat, de még jóformán a helyszínnek sem néztem utána, egyszóval jó nagy pácban vagyok.

- Egyet se aggódj, Gaby.- csillant fel a szeme hirtelen.- Mindent elintézek.- állt fel mellőlem hirtelen.

Egy puszi és szia után kirohant a szobából, én pedig egy fél óra pihenés, meg egy utolsó vizit után taxiba szálltam, és hazavitettem magam, pontosabban barátnőmékhez...

39. FEJEZET

Hosszú és eseménydús fejezet. Remélem tetszeni fog, nekem az egyik kedvencem! Jó olvasást, puszi! G

Még mielőtt az érdekes idegen felé vehettem volna az irányt, feltűnt Sebastian, és a figyelmet teljes mértékben rám terelte.Középre vezetett, olyan 20 körüli volt a minket övező mosolygós vendégek létszáma.
- Nos, emberek, ő itt a drága Gabriella Rossi. Bizonyára mindannyiotoknak meséltem már róla.- erre mindenki felnevetett, én pedig enyhén elpirultam. Amúgy nagyon kedves embereknek tűntek, barátságosan mosolyogtak, de egyikük sem keltette fel annyira a figyelmemet, mint a háttérben meghúzódó srác. A tekintete igéző volt, külseje kifinomult és elegáns, mintha egy párizsi divatlapból lépett volna elő. A hanyagul szemébe hulló tincsek sem tudták elrejteni a gyönyörű aranybarna tekintetet..
A nagy elemzésben észre sem vettem, hogy Seb ott toporog mellettem, és nagyon motyog valamiről. Hiába fordultam felé, még mindig éreztem, ahogy egy szempár a hátamnak szegeződik.

- Na, mit szólsz?
- Szimpatikus arcok, alig várom, hogy némelyikükkel jobban összeismerkedjek.
- Hmm...- nézett rám gyanakvóan.- Sejtem kire gondolsz.- tekintett a hátam mögé.
Közben a zene kicsit hangosabbra váltott és pörgősebbre.
- Bulizz Gaby, ma este ne érdekeljen semmi, csak bulizz!- riszált el mellőlem, pedig én szívesen kérdezősködtem volna még. Annyi ismeretlen ember volt, ő pedig magamra hagyott, amiért felettéb dühös voltam rá. A testemet blokkolni viszont nem tudtam, automatikusan kezdett el mozogni bulis dallamok hallatán.

Egy pohárka pezsgővel a kezemben ráhangolódtam a zenére, becsuktam a szemem és megfeledkeztem mindenről. Bojanról, Gerardról, a problémákról. Szerencsére az énektudományomat azért még sikeresen rejtettem el a jelenlévőktől, így meghosszabítva életüket minimum egy-két évvel.

Hírtelen, szinte a semmiből megjelenve erős karok fonódtak a derekam köré, férfias, ugyanakkor ismeretlen,szédítő illatot éreztem. Egyelőre nem fordultam meg, csak átöleltem az illető nyakát, és így táncoltunk. Végre jól szórakoztam, annyira felszabadultan tudtam pörögni, hogy még magam sem hittem el.Követtük egymás minden apró rezdülését. Közben aztán kicsit kíváncsi lettem, kihez is kerültem ennyire közel ilyen rövid időn belül. Mosolyogva fordultam meg, és nem kellett csalódnom, a jóképű idegennel találtam szemben magam.

Pierre

- Esetleg megtudhatnám a neved?
- Pierre.- súgta a fülembe érzéki hangon, majd még a hideg is kirázott, amikor ajkai nyakhajlatomat simogatták.
- Pierre, nem gondolod, hogy egy egészen kicsit szemtelen vagy?- nem állhattam meg szó nélkül, amikor kezei már jóval a derekam alatt kalandoztak.
- A vágy nem szégyen, sokkal inkább erény.- hangzott a költői válasz. A különleges akcentusból, meg persze a névből következtetve egyből tudtam, hogy egy igazi francia machoval állok szemben. Szótlanul táncoltunk tovább, de ahányszor a tekintetünk találkozott, márpedig eléggé gyakori volt, különleges érzés futott át rajtam. Nem beszéltünk fölöslegesen egyelőre, inkább hergeltük egymást, minden egyes mozdulatunkkal, de be kell vallanom, végtelenül jól esett ez a kis kétszemélyes játék. Aztán amikor vége lett a számnak, már azon vettem észre magam, hogy az egyik sötét sarokban, Pierre ölében ücsörgök. Fogalam sem volt, hogyan kerültem oda, de teljesen higgadt voltam. A pezsgős poharat egy martini váltotta fel, de szerintem még közbejöhetett egy s más, ugyanis már tompultak kicsit érzékeim normális állapotomhoz képest.

Csak ültünk ott, nekem pedig kezdtek eszembe jutni a problémák. Utáltam, utáltam magamat, amiért képtelen voltam kizárni őket az életemből legalább egy estére. Sóhajtva fordultam újdonsült barátom felé.
- Hjaaj, Pierre, miért ennyire bonyolult ez a rohadt élet??- hangzott el a költői kérdés.
- Problémák nélkül unalmas lenne élni, nem gondolod?- átható tekintete sokat mondott el róla. Próbálta megfejteni mire is gondolok éppen, én pedig utáltam, amikor egy pasi a gondolataim közt akart mászkálni.

- Ki vagy te tulajdonképpen?- fűrkésztem az arcát, miközben végig simítottam rajta. Tökéletesen sima és makulátlan volt, akárcsak egy modellé. Még mindig azon töprengtem, hogyan létezhet ennyire tökéletes emberi lény.
- Számít az egyáltalán?- viszonozta érintésemet.
Kezdett már elegem lenni ebből a beszélgetésből.
- Tudnál nekem válaszolni normálisan, egyetlen egyszer legalább?- fakadtam ki dühösen.- Mi ez a kérdésre kérdéssel felelek hülyeség? Valami francia psziho-trükk?
- Még most is azon gondolkom... Hogyan lehetséges az, hogy teljesen olyan vagy, mint amilyennek Sebastian leírt.- folytatta nyugodtan, ügyet sem vetve mini-hisztimre.
- Miért? Mit mondott rólam?- néztem gyanakvóan, hangom még mindig egy oktávval magasabb volt a megszokottnál.
- Azt mondta, hogy nem ismer náladnál csodálatosabb boszorkányt, aki mindenkit rabul ejt varázslatos kisugárzásával, páratlan személyiségével, és egyedülálló szépségével. És igaza volt.
- Ezt állította volna?- mosolyodtam el elégedetten. Kinek ne esne jól egy ilyen mértékű dicséret? Egyenesen simogatta az egómat.
- Tudod jól, hogy így volt.-bólogaott -Bárcsak...- gondolkodott el egy pillanatra, majd másként folytatta.- Láttalak már, nem is egyszer.
- Ugyan, hol?- néztem rá kérdőn. Nagyon izgatott a válasza, hiszen azelőtt még sosem jártam Svájcban, így érthetetlen volt számomra, honnan ismerhetett.
- Bármennyire is hihetetlenül hangzik, de a Hola! magazin Svájcban is kapható - jegyezte meg ironikusan.- És nem kerülhette el a figyelmemet, hogy a lány, akiről barátom időtlen idők óta áradozik, holmi bőrdarabot kergető pasi oldalán díszeleg...mint egy csiszolatlan gyémánt... Teljesen értelmetlen .- legyintett felszínesen, engem pedig meglehetősen meglepett és kicsit fel is dühített az előítéletekkel teli hangnem.
- Mi ez az utálat a focistákkal szemben?
- Meg tudnád nekem mondani először is, hogy mi az oka annak, hogy minden gyönyörű lány értük esedezik?- fakadt ki- Mit tudnak ők többet felmutatni? Pénzt? Bárkinek lehet sok pénze. Hírnevet? Az sosem része az igazi boldogságnak. Vagy halhatatlanságot? Segíts nekem megérteni.- húzott magához közelebb.
- Pierre, létezik az a dolog - hajoltam szorosan a füléhez -, hogy szerelem.
- Szóval te szerelmes vagy?- kíváncsiskodott. Ez a kérdés ébresztett rá a probléma forrására.
- Őszínte legyek hozzád? Igazából fogalmam sincs!- suttogtam.
Néhány percig képtelenek voltunk megszólalni, csak bámultunk egymás szemébe. Aztán eszembe jutott a rengeteg jelen lévő ember, és hirtelen a szégyen egy szikrája villant meg bennem, hiszen én ügyet sem vetettem senkire, csupán Pierrere öszpontosítottam.
- Azt hiszem ideje kicsit megismerkednem az emberekkel.
- Nem engedhetlek el.- nézett rám bűnbánóan, mikor határozottam magára rántott.- Hadd legyen ez az este az enyém. Kedvelsz. Le sem tagadhatod. Hiába tennéd, a tested azonnal ellenedfordul, és elárul téged.- mosolygott hamiskásan, elégedetten.

Nem volt hajlandó megválni tőlem, és ezzel világossá tette, hogy ma este minden rajtam múlik.Imponált nekem a helyzet. Tudta ez a srác, hogyan kell elcsavarni a csajok fejét! Minden gesztusa profizmusról árulkodott, én pedig felfogadtam, hogy csak azért sem leszek egy újabb skalp. Természetesen nem hagyhattam, hogy dacom a szórakozás rovására menjen, ezért ingje gallérjától fogva a tánctér fele húztam. Tetszett neki, hogy kezdeményeztem, de véletlenül sem jött volna magától, hiszen élvezte a helyzetet, kacér,kihívó mosolya mindent elárult.

Újra érezni akartam azt a különleges érzést, ami legutóbb is hatalmába kerített. Az érzést, melyet mostanában nem sokan tudtak kiváltani belőlem. Tekertem a csípőm, mindent beleadtam, talán egy kicsit túlzásba is estem, de ez őt láthatóan nem zavarta, mással pedig nem volt alkalmam foglalkozni. Egy esetlen pillanatomban azon vettem észre magam, hogy hajam szinte már a padlót súrolta, valami érdekes, Dirty Dancingbe illő pózt vettünk fel. Még magam is meglepődtem, amikor hirtelen lehajolt és lágy csókot hintett a nyakamra.
- Gyere hozzám feleségül.- súgta oda, miközben tovább cirógatta bőrömet.
- Bolond vagy, Pierre !- nevettem fel őszíntén és felhőtlenül. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, hiszen éreztem amint kajánul elvigyorodik. Csupán próbált zavarba hozni.
A szám vége után, újra birtokba vettük régi helyünket, azzal a különbséggel, hogy most nem az ölében, hanem  szorosan mellette helyeztem magam kényelembe. Egy pillanatra sem vette le a szemét rólam miközben fejemet a vállán pihentettem . 
- Mondj nekem valamit franciául.- néztem fel rá kérlelően.- Imádom, amikor beszélsz.
Büszkén húzott magához közelebb, majd tétovázott egy percet:
- De mit kapok érte cserébe?
- Azt hiszem az éppen elegendő, hogy egész estére kisajátítottál.- jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangnemben.
- C'est pour toi que je suis là.- súgta a fülembe érzelmektől túlfűtött hangon- Tu es pour moi la plus belle.
- Köszönöm.- viszonoztam a kedves szavakat egy puszival. Habár fogalmam sem volt, mit jelenthetnek, csodálatos hangzásuknak köszönhetően örökké emlékezetembe véstem őket.
- Annyi mindent tudsz rólam, én pedig...- vontam össze a szemöldököm csalódottan- Még a családnevedet sem sikerült kihúzni belőled.
- Le Blanc.- hangzott el az azonnali válasz. Meglepődtem, hogy ilyen hirtelen állt elő vele, órák óta tartó hallgatás után.- Egyéb?- mosolyodott el.
- Miért vagy Svájcban? És hogyan kerültél ide?
- Először is Párizsban születtem, de...- gondolkodott, hogyan fogalmazzon.- Bizonyos indokok miatt három évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy inkább ide költözöm. Nem tudom, miért pont Svájc... Rövid ideig Monte Carloban is éltem, de hosszútávon képtelen voltam ott megmaradni. Tudod, könnyen hozzá tudtam szokni a fényűzéshez, ami nem tett túl jót a családi vagyonnak.
- Érdekelnének engem azok a bizonyos indokok.
- Hát... Fiatalabb voltam és sokkal őrültebb, anyáméknak meg nem imponált, hogy a média a párizsi éjszakai élet császárjaként tart számon. De ezt tényleg szó szerint kell érteni. Egész éjjel buliztam, nappal aludtam, természetesen a munka szóba sem jöhetett, és hiába kaptam meghívót a Yale-re, eszembe sem jutott folytatni tanulmányaimat. Elegük lett abból, hogy rakásra csinálom a nagyobbnál nagyobb hülyeségeket, így választás elé állítottak, én pedig úgy döntöttem, hogy csakazértis megmutatom, hogy nekem senki sem fog dirigálni, fogtam magam és a monte carloi nyaralónkba költöztem. Egy évig bírtam ott, magával ragadott a fényűző élet, ami ugyebár igencsak megterhelő volt a bankkártyám számára. Amikor 20 éves lettem kicsit elgondolkodtam, hogy ha így folytatom, még a 25-öt sem érem meg. Aztán Svájcba költöztem, természetesen anyámámék is ezt szorgalmazták, s habár haragudtak rám, teljes mértékben támogatták az ötletet, hogy házat vásároljanak nekem. Aztán nem sok időre beszálltam én is a családi bizniszbe.
- És Sebastian? Honnan ismered?
- Szintén Monte Carloból. Tavaly előtt kimentem a futam helyszínére, de mivel nem voltam túlságosan jártas az autóversenyzésben, nem ismertem fel őt, pedig több mint három órán beszélgettünk a parton. Igazából az ő tanácsára jöttem ide, aztán valahogy összebarátkoztunk.
Nem volt több kérdésem. Végig simítottam a felsőtestén, mire pimaszul mosolyogva kezeit a combmra csúsztatta. Engem már lassacskán elnyomott a fáradtság, alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, ami nem véletlen, hiszen szinte egész éjjel vezettem. Egy idő után feladtam a küzdelmet, és Pierre vállán ért az édes álom. Fáztam, de képtelen voltam kiszakadni az álomvilágból. Valószínűleg ő is érezhette mennyire kihült a testem, hiszen gyengéden rámhelyezte zakóját. Az illata ezúttal is bódító hatással volt rám. Fogalmam sincs, mennyi ideig szúnyókálhattam, de teljesen kipihentem magam. Suttogásra ébredtem.
- Gabriella.- simított végig az arcomon a bársonyos kéz.- Ébresztő! Mennem kell.
- Máris? 
- Igen, sajnálom. Egy óra múlva indul a gépem Los Angelesbe. Várnak rám az üzlettársak. 
- Köszönöm az estét. Igazán jól éreztem magam.
- Itt a számom.- kapott fel egy szalvétát, majd sietősen írni kezdett.- Ha bármikor szükséged lenne rám, vagy helyesbítek...bármikor... hívj fel.- nézett rám ellentmondást nem tűrő tekintettel.- Fogalmad sincs, mennyire örülök, hogy megismerhettelek, Gabriella Rossi.- az akcentusa még mindig lenyűgözött, meg sem tudtam szólalni.
Kaptam egy puszit, majd kiviharzott. A küszöbről visszafordulva azért még küldött felém egy csábos mosolyt, majd néhány percig még beszélgettek odakint Sebbel, aztán elhajtott. 
Én még mindig furcsa bizsergést éreztem, mintha újjászülettem volna. Körbepillantottam, és azt kellett észlelnem, hogy a vendégek már távoztak. Az emberek, akik miattam voltak itt, én mégsem váltottam velük egyetlen szót sem. A Pierrel eltöltött idő mégis megérdemelt ennyi áldozatot, nélküle kétségtelenül nem tudtam volna ilyen felszabadultan bulizni. 
Seb még mindig odakint volt, én pedig úgy éreztem, muszáj kimennem hozzá kicsit csevegni, hiszen oly rég nem zajlott már le köztünk egy normális beszélgetés úgy, mint régen.

Kint ült a lépcsőn és iszogatott . Valamin merengett, szinte látható volt a tekintetén. Úgy ismertem már ezt az állapotát! Általában komoly dolognak kellett történnie ahhoz , hogy elővegye ezt az énjét. Érdekelt , mi aggasztja.

Csendben a háta mögé lopakodtam és befogtam a szemét. Az iménti arckifejezését felváltotta a már jól megszokott hatalmas mosoly. Csak most valahogy nem volt olyan őszinte.

- Hát itt vagy te kis elveszett bárány. Gyere szépen, ülj ide mellém, ne kéresd magad! – és nemes egyszerűséggel maga mellé húzott.- Na, milyen volt buli? Vagyis helyesbítek, milyen volt Pierre?- jegyezte meg cinikusan, utalva arra, hogy nem igazán foglalkoztam senkivel és semmivel.
- Kedves srác nagyon. Jól elbeszélgettünk.
- Hát az minden volt, csak beszélgetés nem. Kíváncsi lennék, mit találtatok ti ott a sarokban. Megmutatod esetleg nekem is?
- Hé, Seb !- csaptam finoman vállon. Szándékosan próbáltam nem figyelembe venni a szurkálódó beszólásokat, de erre már reagálnom kellett. Vette az adást, a Pierre-téma ezennel parkolópályára került.

Magához húzott és átölelte a vállamat , így néztük a pislákoló lámpafényben a már kiüresedett utcát.

- Olyan jó veled Seb ! – felemeltem a fejem és ránéztem. – Úgy érzem magam, mint régen. – elmosolyodott, de szomorúság bújkált égszínkék szemeiben. – Mi aggaszt?

A tekintet , mely oly sokszor felvidított és rabul ejtett , most hideg és üres volt , ahogy a távolba nézett. Emlékszem, egyetlen egyszer láttam őt ilyennek, amikor tévedésből igazságtalanul elvettek tőle egy jól megérdemelt győzelmet. Bármit megtettem volna, hogy elűzzem negatív gondolatait, de ő világossá tette előttem, hogy egyedül akarja túltenni magát az egészen. A vége az lett, hogy ezerrel bele rohant egy útszéli fába, én pedig majdnem két hétig virraszottam mellette, félelmet érezve a nap minden egyes percében. Akkor engedékenységem miatt majdnem elvesztettem őt, most azonban meg sem fordult a fejemben, hogy egyedül hagyom a bolondos kis gondolataival.
- Ki bántott ?- fordítottam magam felé az arcát, hogy a szemébe nézhessek.

- Hibát követtem el . Hatalmasat . Életem legnagyobb hibáját.

Értetlenül néztem rá.

- Három évvel ezelőtt elkövettem életem legnagyobb baklövését, és azóta is ez gyötör. Hannát választottam, mert egy valódi ökör voltam, méghozzá igencsak befolyásolható. Pedig mindig is tudtam mit akarok. Egy boldog kis családot, a nővel akit mindenkinél jobban szeretek.

- Seb… - sokkolólag hatottak rám szavai. Még mindig kristálytisztán emlékeztem, rettentően rosszul esett a döntése. Mindvégig az  ellenkezőjében reménykedtem. Amikor közölte velem, hogy Hannát szereti egy világ omlott bennem össze. Napokig képtelen voltam felocsúdni, állandóan az őrület határán táncoltam. Sebastian volt az első ember, akit igazán szerettem, akivel mindent megosztottam, és akiért bármire képes lettem volna. Tulajdonképpen ő volt az első férfi az életemben. Sosem mondtuk ki a nagyvilág előtt, hogy egy pár lennénk, de ettől függetlenül mi őszíntén szerettük egymást, tiszta szívből. A választása pedig derült égből villámcsapásként ért, s hosszú hónapokon át gondolkodtam, hogy vajon mi okozhatta a hatalmas fordulatot. Arra fogtam az egészet, hogy egyszerűen kiszeretett belőlem, és újdonságra vágyik. Eszeveszettül fájt arra gondolni, hogy én azt hittem, ő lesz a férfi akivel leélem majd az életem. Később rájöttem, hogy a probléma az volt, hogy egy naiv 18 éves lány eszével gondolkodtam.
Az év vége után azonnal hazautaztam , pedig meg lett volna lehetőségem még egy év maradásra. De úgy éreztem , hogy már semmi sem lehet ugyanolyan, s talán majd magányos leszek a lelki társam nélkül. Tisztában voltam vele , hogy már nem lehetünk olyan közvetlenek egymással. Hiszen meglehetősen furán viselkedtünk azelőtt is, senki sem tudta eldönteni , hogy most pontosan mi is a helyzet közöttünk, hiszen amint mondtam, hivatalosan sosem voltunk együtt. Még mi sem tudtuk hová tenni a hírtelen felszínre törő érzelmeket. Teljesen elkeserített , hogy annyi együtt töltött idő után, mégis mást választ , de nem avatkoztam közbe , nem volt hozzá jogom . Azt hittem, megtalálta a boldogságot, amit én nem tudtam megadni neki. Pedig mindaddig azt gondoltam, számára én vagyok a tökéletes nő, és titkon minden nap arra vártam, mikor kér meg, hogy legyek a barátnője. Szomorkás hangja rángatott vissza a jelenbe.

- Hanna minden aljas trükköt bevetett, hogy elcsavarja a fejemet. Hívásokkal bombázott, meg smsekkel, állandóan utalgatott arra, hogy szerinte mennyire jók lennénk mi egymás oldalán. Már odáig fajultak a dolgok, hogy naponta átjött, játszotta a gondoskodó barátnő szerepét... és ami a legnevetségesebb... sikerült csőbe húznia enegem is. Engem!!!! Aki minden nap arra készült, hogy majd megkérdezi, akarsz-e a barátnője lenni. Csak a bátorság hiányzott.- tekintete a földet pásztázta.
Rövid ideig csendben ültünk. Egyszerűen nem tudtam felfogni amit az imént hallottam. Gyomrom mogyorónyi nagyságúra zsugorodott.

- Huh , de rohadt egy érzés volt ,  amikor Bojannal láttalak .Örültem , hogy boldog vagy…de ez az öröm nem volt teljesen őszinte… Állandóan magamat képzeltem a helyébe…Most pedig nem értem, miért tette ezt veled… A világ legszerencsésebb emberének tartottam. És ő mindezt csak úgy eljátssza .Gaby, ha akkor jól döntök, most talán boldogok lehetnénk mindketten…

- Sebi , másként alakult . El kell fogadnunk ezt . – elszomorodtam , talán egy könnycsepp is megjelent a szememben, mindenesetre el kellett fordítanom a fejem - Talán akkor nem lett volna ilyen sikeres a karriered. 

- A francba a sikerrel… Jobb ember vagyok tőle? Nem . Hiszen nem teljes az életem. Egyáltalán nem.

Semmire sem vágyom jobban, mint arra, hogy szeressenek. A fenébe a trófeákkal, ha nincs kivel megosztanom őket...
- Sajnálom…- néztem rá együttérzően.

Nem tudtam mást mondani, tényleg így éreztem, belesajdult a szívem.. Egy értelmes szó nem hagyta el a számat, csak tátogtam, és azt kivántam bárcsak hangosan üvölthetnék, zokoghatnék, elmenekülve az egész világ elől. Ennél összezavarodottabb még sosem voltam. Legszívesebben magam mögött hagytam volna az egész Univerzumot.
Seb megmozdult, letette kezéből a sörös üveget, majd megtörölte kissé könnyes szemét. Neki is fájt, nekem is, mindketten szenvedtünk egy aljas dög miatt. Az én érzéseim az évek során egyre inkább átalakultak baráti szeretetté, de Sebastian másként nézett rám, úgy mint a nőre, akit mindenkinél jobban szeret és kíván.
Ahogy újra a szemembe nézett, tekintete szinte a lelkemig hatolt. Csak néztünk egymásra értetlenül, keresve az okot, hogy miért nem egymás oldalán pihenünk valahol közös házunkban. A centiméterek csökkenni kezdtek közöttünk . Már a számon éreztem szapora levegővételeit…

Aztán hirtelen elhúzódtam . Nem tudtam megtenni. Szerettem Bojant ,akármi is történt. Legalábbis abban a helyzetben még így vélekedtem. Bármilyen hibákat is követtünk el kapcsolatunk során, úgy éreztem még egy esélyt kell adnom az egésznek. Seb elkeseredett mosolyra húzta száját.

- Szereted őt. A történtek után is.

- Sajnálom, nem tehetek róla. Mindig is szeretni fogom.

- Irigylem őt. Nem érdemel meg téged.

- Ne mondd ezt , hisz mindketten hibáztunk…Rengetegszer… Amikor rajtakaptam őket Blancával , nem lett volna szabad  azonnal más karjaiba vetnem magam.  – könnyek csillantak a szememben , újra lepergett előttem az egész .

- De Gaby, ez nem lehet véletlen. Én megértem, mindent elszúrtam és már semmi esélyem, de Gerard... Ha látnád a csillogást a szemedben, amikor róla beszélsz. Mindent elárul. Amiket róla meséltél... mind azt sugallják, hogy ő egy jó ember, aki szeret téged, megbecsül és sosem bántana. Gondolkodj el ezen kicsit. Elhiszem, hogy nehéz belevágni valami újba, de a boldogságod múlik rajta!! Ne az eszedre hallgass, hanem a szívedre, és meglásd boldogabb leszel, mint valaha.

- Annyira... nagyon sajnálom, ha valaha is megbántottalak , bármivel is… Bánt a dolog, hogy olyan boldog voltam, és nem figyeltem senkire… Pedig észrevehettem volna, amikor utoljára találkoztunk, hogy valami nincs rendben.

- Gabriella – maga felé fordította arcomat – Ne bánj semmit. Ha boldog voltál, márpedig biztos, hogy így volt, egyetlen pillanatot se bánj. Ez mindennél fontosabb ! Majd túl leszek rajta. Nem vagyunk már gyerekek, meg tudom érteni  a döntésed.  Csak tudod, ott lesz mindig az a bizonyos ha… Mi lett volna ha… De kár ezen töprengeni , a döntéseinket már nem tudjuk megváltozatni, még akkor sem, ha mindennél jobban szeretném. Viszont a fontos most az, hogy te helyesen ítéld meg a helyzetet.

- Olyan jó , hogy itt vagy nekem . Mégis mi lenne velem nélküled ?
Kedvesen mosolygott.

- Gaby , szerintem, és ezt most nem ved rossz néven, a fiúk már mindent átkutattak érted, nem mellesleg Stella őrjöngésére gondolni sem merek, szóval jobb lenne, ha hazamennél. Ne értsd félre, az, hogy itt vagy mindennél többet jelent nekem, de nem hagyhatom, hogy azt  hibát kövesd el, amibe én is beleszaladtam .

- Hazamegyek reggel . És beszélek Bojannal, meg... Gerivel. – hajtottam le a fejem rövid időre , majd kis szünet után újra ránéztem . – Sebastian , ugye mi mindig barátok maradunk?

- Örökké , életem ! – jutalmazott meg most már egy sokkal őszintébb, felszabadultabb mosollyal. Talán neki is könnyebb lett  így, hogy megbeszéltük ezt. Mert én hiába akartam elbújni a probléma elől , mindig is tudtam, hogy ezzel a beszélgetéssel egyszer szembe kell néznem .

Nyugtatólag hatott rám , ahogy karjai közé befészkeltem magam . Nem tudom , de ez valahogy reményt adott arra , hogy holnap talán minden megoldódik. A fáradtság teljesen eluralkodott rajtam, talán annyi dereng, hogy Seb az ölében cipelt fel a hálóba. Megint nem tudtam túl sokat aludni, de legalább hasznosan töltöttem az időt azzal, hogy előkaptam bőröndömet, s mint az utóbbi napokban oly sokszor tettem, újra becsomagoltam... Gondolom mondanom sem kell, mennyire untam már. Miután végeztem ledobtam magam az ágyra. Az éjjeli szekrényen egy papírdarabkát pillantottam meg. Nem emlékeztem, hogy bármit is oda tettem volna, így kíváncsian nyúltam utána. Elegáns, kecses betűk az írásra terelték a figyelmemet. Pierre Le Blanc nevét olvashattam, valamint a telefonszámát. Halvány mosoly suhant át az arcomon, amikor eszembejutottak a kellemes együtt eltöltött órák. Kezembe kaptam telefonomat, hogy elmenthessem számát, hiszen szerettem volna tartani vele a kapcsolatot valamilyen módon. Még mindig az az angyali mosoly járt a fejemben.
Mielőtt elszundítottam volna, egy smsem érkezett. Halvány lila gőzöm nem volt, kinek juthattam ilyenkor eszébe. A kijelzőre pillantva nagy meglepetés ért, ugyanis Gerard neve jelent meg rajta. Az igazat megvallva kicsit féltem megnyitni az üzenetet, de a kíváncsiság mégis rávitt.
' Bárhol is lennél, remélem tudod, hogy nagyon hiányzol és a nap minden percében várlak haza. Geri '
Addig-addig gondolkodtam a megfelelő válaszon, hogy elaludtam, és reggelig meg sem ébredtem. Már akkor tudtam: erre személyesen kell válaszolnom,és a lehető leghamarabb.

38. FEJEZET

Nem volt egyszerű elérni a srácot, állandóan foglaltat jelzett, már én is kezdtem gondolkodni azon, hogy eltérek Olaszország felé, úgysem voltam otthon már egy szekér éve. Még adtam egy utolsó esélyt az egésznek. Kincsngett. Egyszer...Kétszer...Háromszor...és akkor egy lihegő, fáradt, mégis boldog hang szólt bele:
- Ahh...Gabykám!Ne tudd meg, mióta keresgélem ezt az átkozott telefont!
- Szia, Seb!-mosolyodtam el gyors lélegzetvételeit hallva - Huh, fújd ki magad szépen! Azt hiszem már soha nem tanulod meg, hogy a mobilodat látható helyre tedd!
- Hát...ez már sajnos ilyen...na de mesélj, hogy vagy?
- Fogjuk rá, hogy jól...- utaltam burkoltan az elmúlt időszakban történt kevésbé fényes eseményekre.
- No, hát tőled sosem hallottam még ilyent. Hol van az a sugárzó jókedv és pozitivitás?
- Azt hiszem néhány hónapja visszament Livornoba ...- hallgattam el rövid ideig- Na de most már mesélj kicsit te is!
- Velem semmi különös. Itthon ücsörgök, mindjárt várnak a kondigépek, és egy jó kis kardio-edzés.

Az a hirtelen ötletem támadt, hogy mi lenne, ha nem szólnék az érkezésemről, hadd legyen meglepetés. Habár eszembe jutott , hogy ez nem biztos, hogy jól sülne el, de azért mégis így láttam a legjobbnak. Már csak azt kellett kipuhatolóznom, hogy készül-e valahová.
- Otthon voltál mostanában? Anyukádék?
- Elég sokat utaztam, éppen tegnap jöttem vissza Svájcba. Úgyhogy pihenek. És tudd meg, hogy anyu igencsak neheztel rád, amiért még egy telefonhívásnyi időd sincs rájuk.
Éreztem, ahogy a szégyentől kicsit kipirulok, de hát... annyi bajom volt akkoriban, hogy meg is bocsájtottam magamnak azonnal.
- Mostanában kicsit bonyolult volt az életem...
- Na mesélj csak...
- Hát ez már egy másik beszélgetés témája lesz.
- Micsoda?- értetlenkedett.
- Ne haragudj, de most le kell tennem. Épp...csengetnek.Hamarosan hívlak.Puszi Sebi!
- De Gabriella,mi a ...?
Nem volt ideje befejezni a mondtatát, gyorsan letettem, kétségek közt hagyva drága barátomat.

Stella jutott eszembe hirtelen.Azonnal hívtam is, azonban nem vette fel. Nem is csodálkoztam, mostanában kicsit elhanyagoltam.Nagyon bántott a dolog, de túl sok probléma gyűlt össze, egyszerűen nem volt mindenre időm.Tudom, ez rossz kifogás, de mást nem tudtam felhozni mentségemre.Hagytam egy rövidke,de annál őszíntébb üzenetet, és csak reménykedtem,hogy nem haragszik rám túlságosan. Már akkor felfogadtam, hogy amint rendeződnek a dolgaink, kiengesztelem valamilyen módon.

A hosszas vezetés kicsit kifárasztott, így gondoltam megállok pihenni néhány órácskára egy motelben, hogy formába hozzam magam. Nem akartam olyan pocsékul festeni, mint ahogyan éreztem magam. Aludtam úgy két órát, majd lezuhanyoztam és átöltöztem egy hétköznapibb viseletbe. (KATT IDE!) Egy órányi út volt még hátra, vidáman indítottam be a motort, s vágtam neki az autópályának, tudva, hogy hamarosan véglegesen megérkezem. Szempillantásnyi idő alatt átvágtam a kis szakaszon ami még hátra volt, és már azon ügyködtem, hogy megtaláljam a házat. A GPS rendesen eltérített a céltól, így muszáj volt kézbevennem az irányítást. Elővettem az igencsak beporosodott német-tudományomat, majd kihajoltam az ablakon, és segítséget kértem a mellettem elhaladó nénitől. Szerencsére ő már jobban otthon volt a témában, s könnyen elmagyarázta merre kell mennem, hogy megtaláljam a célt. Két utcányira voltam, és már nagyon izgultam, hogy mit szól majd érkezésemhez.Leparkoltam a ház előtt, megigazítottam kicsit a sminkemet,a hajamat, majd kiszálltam, és elindultam a ház felé vezető ösvényen. Kifújtam magam, aztán izgatottan csengettem,majd az ajtó félfának dőltem, s csak úgy árasztottam magamból a fene nagy lazaságot!Hogy teljes legyen a hatás, felhelyeztem a napszemüvegemet,s nem maradt más hátra, mint a várakozás.Sebastian még nem látott rövid hajjal, így gondoltam profitálok az alkalmon, még nagyobb meglepetést okozva neki. Nem telt sok időbe, mire az ajtó nyílni kezdett.

- Öööhm...lakik itt egy bizonyos Sebastian Vettel?- csúsztattam lejjebb hanyagul a szemüvegemet.
- Én lennék.- válaszolt kicsit zavartan, tarkóját vakargatva.- Esetleg...megtudhatnám, kihez van szerencsém?
- Hmm...- mosolyodtam el ördögien, majd tenyerébe csúsztattam kezemet, mintha először találkoznánk.- Rossi. Gabriella Rossi.- csábos kiejtésemnek hála szépen lassan leesett az álla, amint tetőtől talpig végigmért, nekem pedig élvezet járta át minden porcikámat.
- Szűz anyám.- nyelt hatalmasat.- Gaby, fényesebben ragyogsz, mint valaha! Na gyere ide gyorsan.- zárt a karjaiba vigyorogva.
- Mióta vártam már erre!- sóhajtottam fel az erős karok szorítása között.
- Hjaj te gyönyörűség, az eszemet sem tudom, mikor voltam utoljára ennyire boldog!
- Örülök, ha te is örülsz, Kölyök.- pusziltam meg jónéhányszor.
- De hát...?- tette fel magában a rengeteg kérdést.- Szóval ez volt az a rejtélyes telefonhívás!
- Nem ronthattam el a meglepit.- vontam meg a vállam.
- Csodálatos vagy!- ámuldozott újfent.- És ez a frizura... valami eszméletlen!
Dícsérő szavait hallva én sem tudtam mást tenni, mint vigyorogni. Olyan jól esett minden. Ahogy rám nézett, ahogy hozzám szólt, ahogy megölelt.
Kezemnél fogva húzott befele a házba, egyenesen a konyhába, leültetett, majd egy darabig csak nézett, mintha még mindig nem hinne a szemének.
- Ma este bulizunk, remélem világos volt eddig is. És most azonnal verd ki a fejedből, hogy innen egy hétnél hamarabb távozhatsz.Ki akarok használni minden egyes percet amit nekem szentelsz.- újra puszikkal halmozott el.
- Édes vagy!- simítottam végig az arcán.- Azt hiszem mindenek előtt behoznám a csomagomat.
- Eszedbe ne jusson felállni!- fenyegett mutatóújjával.- Kérem a kulcsokat!
Meglepődötten tért vissza két kisebb táskámmal.
- Csak ennyi?- csodálkozott.
- Végülis igen...
- Veled aztán tényleg nagyot fordult a világ!
- Hát az igazi probléma az, hogy nem egyenesen otthonról jövök, és nem is igazán egy hétre készültem...
- Most már mindent értek. Képteleneség lett volna, hogy ekkora izékbe elférjenek a szükséges cuccaid. Ennyire már csak ismerlek.- kacsintott cinkosul, majd kávét töltött, és helyet foglalt velem szemben.- Nos, ha jól értettem van miről mesélned. Először is, mit jelentsen az, hogy nem otthonról jössz?
- Hosszú és bonyolult sztori lesz, előre figyelmeztetlek. És teljesen őszínte leszek, kérlek ne ítélj előre, várd meg, amíg befejezem.
- Nyugodj meg szépen, tudod, hogy úgyis a te oldaladon fogok állni, bármi történjen is.- bátorítóan
mosolygott.

- Nos emlékszel gondolom, mikor utoljára beszéltünk, minden a legnagyobb rendben volt, felhőtlen boldogság, meg ehhez hasonlóak. Aztán egy idő után megmagyarázhatatlan vonzódást kezdtem érezni Bojan egyik legjobb barátja iránt. Akkor tűnt fel először, amikor megismerkedett és összejött egy szörnyen idegesítő csajjal. Persze összevesztünk, ordítottam, mint a sakál, de szegény Geri nem értette, miért cirkuszolok vele, ha én boldog párkapcsolatban élek. És én sem. Igazából akkor kezdett összezavarodni minden. Aztán Bojan bejelentette, hogy Angliába kell költöznie néhány hónapra. Egyre több volt az egybeesés, egyre nagyobb lett a kísértés. Bojan hiányában annyira közel kerültünk egymáshoz Gerivel, hogy szinte mindent együtt csináltunk. Jobban vigyázott rám, mint a saját anyám. Habár nehéz volt megállni, én mégis hű maradtam, mivel nem akartam örökös bűntudattal élni. Aztán gondoltam egy nagyot, és kocsiba ültem, majd meg sem álltam Angliáig.- erőt kellett vennem magamon, hogy folytatni tudjam- Nagy örömmel rontottam be a lakásba, de hát... nem éppen azt találtam, amire vártam. Mondjam úgy, hogy Bojan és a volt barátnője hát... eléggé egymásra hangolódtak.
- Agyonütöm azt a szemetet!- csapott az asztalra ökölbe szorított kezével, de én megnyugvásra intettem.
- Persze miután hazaértem, én sem fékeztem tovább magam. Én és Geri... hát összejöttünk egy éjszaka erejéig. Aztán nagyon elbizonytalanodtam, de mégis elmentem vele az EB záró partyjára,mert a jó barátok számítottak rám és megérdemelték, hogy ott legyek. Bojannal beszélgetni nagyon fura volt...kellemetlen... teljesen összekuszálódott minden. Úgyhogy fogtam magam és egyenesen idejöttem. Sebastian, szükségem volt rád! Azt reméltem, hogy itt majd rájvök mit kellenne tennem. Segítesz?
Nem szólt semmit, csak megölelt, de ez az egyetlen gesztus többet mondott minden szónál.
- Megoldjuk, rendben?
- Annyira jól esett kimondani ezeket. Bárcsak közelebb lehetnél hozzám.
- Bárcsak Gaby, bárcsak! De azt tudnod kell, ha bármikor történik valami olyan, amivel úgy érzed egyedül nem bírkózol meg, azonnal hívj és én ott leszek.  Vagy ha egyedül érzed magad. Csak egy telefonhívásba kerül. Megígéred, hogy nem próbálsz hősködni és egyedül kilábalni mindenből?- fogta két keze közé arcomat, minközben mélyen a szemembe nézett. Ezzel mindig sikerült hatnia rám.
- Megígérem.

Néhány percet eltöltöttünk még csendben, megmutatta a szobámat, én pedig pakolásztam kifele a cuccaimat. Hirtelen megjelent az ajtóban Seb.
- Hogy haladsz?
- Oh, jobban, mint általában.- mosolyodtam el.
- Tehát arról lenne szó, hogy este átjön pár haverom, és bulizunk rendben?
- Jófejek?- csöndben reméltem, hogy nem kell majd elvegyülnöm egy sznob társaságban.
- Ne aggódj azért.  Meglásd, felejthetetlen este lesz.
- Tökéletesen bízom benned. És nem mellesleg hoztam néhány csini ruhát, úgyhogy bátran büszkélkedhetsz majd velem.
- Akkor is büszke lennék rád, ha egy krumpliszsákban vánszorognál le a nappaliba. Neked még az is tökéletesen állna.- mért végig újra.- Esetleg a délután folyamán szeretnél valamerre menni? Nincs szükséged valamire?
- Pihenni szeretnék, ha nem baj. Mostanában eléggé mellőztem az alvást.
- Szép álmokat, gyönyörűség.- puszilta meg a homlokomat, majd távozott. Hallottam, amint telefonálgatni kezd, majd belealudtam.

Hétkor ébredtem, és szörnyű ijedtség lett úrrá rajtam az ismeretlen szoba láttán. Aztán szépen lassan rájöttem hol vagyok. Ákombákom, kisfiús kézírással díszített cetli pihent mellettem egy rövidke üzenettel, miszerint nyolcra itt lesznek a vendégek. Újra pánikhangulat töltötte be a szobát, hiszen tökéletesen akartam festeni és nem voltam benne biztos, hogy elegendő lesz számomra egy óra. Lóhalálában rohantam a mosdóba zuhanyozni, sminkelni, hajat igazítani. Valami újat találtam ki, rövid fürtjeimet feltűztem hátul, elől pedig néhány tincset szabadon hagytam. Ruhákat illetően nem volt túl sok választásom, egyetlen darabot éreztem alkalomhoz illőnek: sem túl puccos, sem túl laza. A végső eredmény igencsak tetszetős volt.(KATT IDE!)

Óvatosan kidugtam a fejem az ajtón, majd enyhe bizsergést éreztem odabent, a szívemben a zsivaj hallatán. Bizonyára jó néhány embert idecsődített barátom. Nagyon kíváncsi voltam mindenkire. Lassú léptekben sétáltam le a lépcsőn, de nem a tipikus mesébeillő jelent következett, amikor mindenki szájtátva bámulja tipegésemet. Csupán egy titokzatos szempár vált ki a tömegből. Sosem találkoztam még a gazdájával, de most itt volt a kihagyhatatlan lehetőség,hogy megismerkedjek vele.