A búcsúzkodás nem mondanám, hogy egyszerűen ment, hiszen sírtam, mint egy csecsemő, alig tudtam indulásra bírni magam. Természetesen mindenekelőtt megígértettem Sebastiannal, hogy amint lehet meglátogat Barcelonában, aztán tovább nem húzhattam az időt, muszáj volt a volán mögé ülnöm, magam mögött hagyva a félelmeket és kételyeket. Még mindig nem voltam teljesen biztos abban, mihez kezdek mikor hazaérek, de úgy döntöttem, lesz ami lesz, hagyom hadd sodorjon magával az ár. Nem volt már min gondolkodni, képtelen voltam ugyanis normálisan mérlegelni. Mindig is bíztam a sorsban, és abban, hogy minden okkal történik. Nem hívtam senkit egész úton, nem szerettem volna, hogy befolyásoljanak. Csak bekapcsoltam a rádiót és igyekeztem minél hamarabb hazaérni.
Amikor már a város határain belül kocsikáztam, talán megjelent egy enyhe kis gyomorideg, de teljesen figyelmen kívül hagytam. Rövid időn belül már a szokásos kanyart vettem be, a jól megszokott házak előtt haladtam el, végül pedig megérkeztem a Bojannal közös lakásunk elé. Hiányzott ez az otthonos légkör. Itt minden sokkal barátságosabbnak, kellemesebbnek tűnt, mondhatni a nap is fényesebben ragyogott, mint odaát Angliában vagy Svájcban. Örültem, hogy haza érkeztem. Belenéztem még egyszer utoljára a tükörbe, majd kiszálltam és a kis ösvényre léptem, ami egészen a bejáratig vezetett. Közben mindvégig azon ügyködtem, hogy előkerítsem kulcsaimat a tásákámból, ami szinte felért egy lehetetlen küldetéssel is, tekintve a hatalmas káoszt, ami benne uralkodott.
Vettem egy nagy levegőt, majd kettőt fordítottam a záron, óvatosan kinyitottam az ajtót, s beléptem a szokatlanul csendes házba. Eszembe jutottak a régi szép idők, amikor állandóan nyüzsgés volt nálunk. Nem bírtam megállni egy halvány mosoly nélkül. Nem csoda, hiszen kétségtelenül életem legszebb napjait töltöttem itt.
Felakasztottam táskámat a fogasra, majd a nappali felé indultam, az ebédlőben viszont váratlan látvány fogadott, ilyedtemben minimum három lépésnyit ugrottam vissza. A szívroham környékezett, de komolyan!
- Bojan !- kiáltottam fel. Ugyanis igen, ő ült ott, teljes életnagyságban, arcát a tenyerébe temetve, ügyet sem vetve arra, hogy én ott visítozom. Még a fejét sem fordította felém, én pedig nem értettem, mi ez a viselkedés. Ötletem sem volt, hogyan kezdjek bele bármilyen nemű beszélgetésbe. Végül megelőzött.
- A rohadt életbe!- csapott az asztalhoz valami bulvár lapnak tűnő papírköteget.
Tudtam, hogy ez a beszélgetés békével már nem fejeződhet be.
- Neked is szia.- nevettem fel gúnyosan.
- Mégis mit jelentsen ez az egész?- lebegtette készségesen előttem azt a szemetet.
Amikor megláttam a címlapot, a rosszullét környékezett. A méreg elöntötte az agyamat, és legszívesebben jól szét vertem volna a képét annak, aki nem rendelkezett jobb időtöltéssel, minthogy az én magánéletemet taglalja. Tényleg felháborító volt : 3 képsorozat díszítette a fedőlapot. Az egyiken én meg Geri vagyunk ... amikor hát... akkor este megérkezünk a házához; a következőn én, amint reggel sunyiban elslisszolok ( és még azt hittem sikerült észrevétlen maradnom! ), majd az utolsón amint újra kettesben Angliába indulunk. Nem is a képek, sokkal inkább a melléjük kanyarított cifra szöveg volt, ami kihozott a béketűrésemből.
- Hát ez nevetséges.- hajítottam nemes egyszerűséggel a szemétbe az újságot, oda ahová a leginkább való volt.
- Ha annyira nevetséges, akkor miért dűhített fel annyira? Megmagyaráznád?
- Azért,mert... undorító, ahogy az ember életében piszkálódnak ezek a piócák! Egyszerűen felháborító.
- Akarod tudni mit gondolok én erről az egészről?- nem tetszett a hetyke hangnem, úgy tett, mintha én lennék a legnagyobb hibás.
- Őszíntén? Ha így állsz hozzá a dolgokhoz, nem vagyok benne biztos, hogy igen.
- Nem hiába tűntek fel ezek a szenzációs irományok.
- Most mit vársz? Mit szeretnél hallani tőlem?
- Semmit, már semmit. Mindent elárul az arcod, a mozdulataid. De örülök, hogy ti legalább jól szórakoztatok, amíg én majd' belebolondultam a hiányodba.- a cinikus, arrogáns mosoly rettenetesen dühbe gurított, legszívesebben behúztam volna egyet neki is.
- Bojan, nem akarok durván fogalmazni, vagy ordítozni, de te hallod magad? Hallod azt, hogy mekkora óriási hülyeségeket beszélsz?? Még véletlenül sem téged kaptalak rajta Blancaval nem is olyan régen... Rémlik valami?
Zavart arckifejezésre váltott, nem tudta, hogyan vágja ki magát ebből a szituációból.
- Az nem volt... megcsalás, semmi sem történt köztünk!
- Ugyan drágám, ezt még te sem gondolhatod komolyan...- röhögtem fel gúnyosan.- Azt hiszem egyelőre neked van mit megmagyaráznod.
- Ennél többet nem mondhatok, ugyanis ennél több nem történt. Viszont abban teljesen biztos vagyok, hogy ti itthon egy percig sem tétlenkedtetek. Kit avattatok még be a kis titkotokba?- már-már úgy viselkedett, mint egy eszelős. A célom pedig az lett, hogy még jobban felhúzzam.
- Ha ezt akarod hallani, hát legyen. Igen, lefeküdtem egyszer Gerarddal. És eszemben sincs mentegetőzni, hiszen nem bántam meg egy percig sem.- hangsúlyoztam ki a mondat második felét, mire kivörösödött, akár egy rák.- De nem ártana tudnod, hogy a szenvedő fél inkább én voltam, mintsem te, aki odaát Angliában dorbézolt mindvégig. Nehogy azt hidd, hogy elkerülték a figyelmemet azok a kis újságcikkek rólad, meg a jó isten tudja kikről holt részegen. Ez volt az a fene nagy szenvedés? Kitudja hány ribanc fordult meg nálad, amit még csak be sem mernél vallani soha!- most már rendesen ordítottam és csapkodtam, de azt hiszem meg volt rá az okom.
- Nem tudom miről beszélsz...- sétált nyugodtságot színlelve az ablak felé.
- Eeeeezaz, Bojan Krkic, gratulálok! Ez a helyes hozzáállás. Képtelen lennél őszínte lenni velem, mi?
- Miért lennék az? Hiszen te sem mutatsz rá túl sok hajlandóságot...
- Na ezt tényleg nem értem...Elmagyaráznád? Tudod a kis szőke fejecském nem tudja ilyen gyorsasággal feldolgozni ezt a sok információt.- tettettem akarattal a hülyét, de ő ezt pontosan tudta.
- Például... Többek között... Hol voltál most? Mert pontosan két napja még a kis szeretőd sem tudott rólad semmit.- mondta ki a durva szavakat szemrebbenés nélkül. Hánynom kellett tőle.
- Tulajdonképpen abszolút de semmi közöd hozzá. De csak azért, hogy a kis érzékeny liliom lelked megnyugodjon, Sebastiannál voltam.
- Szóval akkor Sebastiannal is ágyba bújtál!- kiáltott fel, mintha hatalmas felfedezést tett volna.- Mekkora egy r...- de nem fejezte be a mondatot, maximum csak gondolatban, ugyanis hirtelen közbe vágam.
- Menj te a fenébe, jó? Soha többé nem akarlak látni! Érted??? Soha!!!- üvöltöttem most már zokogva.Nem tudom, miért sírtam. Talán mert ritka szarul esett minden vád, amit a fejemhez vágott. Nem tétováztam tovább, faképnél hagytam, és elrohantam a táskám után. Képtelen lettem volna tovább maradni. Megálltam pár percig a hallban, hogy kifújjam magam, majd még az utolsó szó jogán, már teljesen nyugodtan sétáltam vissza vitánk helyszínére. Ugyanott ült, ugyanabban a pozicióban, mint amikor megérkeztem.
- Tudod Bojan, én úgy indultam tegnap haza Svájcból, hogy mi még újrakezdhetjük. Én tényleg azt akartam, hogy megpróbáljuk, mert... szerettelek. Sajnálom, hogy így történt, de talán... oka van... így kellett lennie. Szóval... Ég veled!- intettem még egy utolsót, majd rohanni kezdtem, egyre gyorsabban kifele. Szabadulni akartam az emlékektől és mindentől, ami ide kötött.
Hallottam, ahogyan a nyomomba eredt, de nem akartam megállni. Nem akartam, hogy utolérjen és újra elkezdődjön minden. Biztos voltam benne, hogy köztünk normális párkapcsolat már nem lehetne. Miután becsaptam az ajtót, hallottam, amint elkeseredetten a nevemet ismételgeti. Én már a kocsiban ültem, és eszemben sem lett volna visszafordulni. Abban a pillanatban, ha zavart is voltam, a múltat teljes mértékben lezártam.
Fáradt voltam és dühös, meg talán csalódott. Egy emberrel szerettem volna csak beszélni és az nem más volt, mint Stella. Természetesen azon a a csodálatos napon semmi sem mehetett zökkenőmentesen.
Az utolsó körforgalomnál szerencsésen belémrohant egy kis aranyos plázacica a cuki, rózsaszín Porschéjával. Rendesen bevertem a fejem a kormányba, és csak ez tartott vissza attól, hogy ne ugorjak ki és keverjek le neki egy maflást.
Mielőtt kiszálltam volna elszámoltam háromig. Amint a lában elérte a földet automatikusan a fejemhez kaptam, mivel rettenetesen megszédültem. Sajnos nem volt alkalmam elgyepálni az ijedt, nyávogó kiscsajt, mivel elsötétült előttem minden, majd a földre zuhantam.
A következő emlékem a korházi szobából származik. Verőfényes napsütésre ébredtem, és teljesen jól éreztem magam. Eleinte senkit sem láttam magam körül, aztán megpillantottam a merengő Stellát a hatalmas ablak előtt. Karbatett kézzel kémlelte a tengerpartot.
- Jó reggelt, napsugár!- nyújtózkodtam hatalmasat a meglehetősen kényelmes, puha ágyban.
- Gabriella!- ült le mellém gyorsan, majd tenyerébe vette kezemet. De rég vártam már erre! Azt hittem már átalszod a napot.- mosolyodott el.
- Mi bajom van, Stella? Mert én igazából úgy érzem, hogy már teljesen jól vagyok...
- Hát azért mert valószínűleg úgy is van. Enyhe agyrázkódásod volt, de még ma este haza engednek.
- Hál' Istennek!- sóhajtottam fel, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy jó formán az sincs ahová mennem...
- Mi a gond? - kérdezett vissza látva összeráncolt szemöldökömet.
- Tudod, most jutott eszembe...tulajdonképpen az nincs hová mennem.- nevettem fel.
- Azért aztán végképp ne aggódj. A kocsidból a bőröndök már nálunk vannak. A többit pedig majd hamarosan elhozzuk.- nyugtatott meg.- De azt hiszem most valaki sokkal inkább beszélgetni akar veled, mint bárki más. Hamarosan találkozunk, és akkor majd mindent elmesélsz!- pusziltuk meg egymást.
Az ajtó még be sem csukódott jóformán, máris újra lenyomódott a kilincs és egy igazi óriás lépett be rajta, szelíd, simogató kék szemekkel. Azonnal az ágyhoz sietett, majd leült, mialatt én ülőpozicióba küzdöttem magam. Megpuszilta a homlokomat, és egy hatalmas, gyönyörű csokor virágot tett le mellém. Riadt tekintettel fürkészte az arcomat.
- Minden rendben veled? Ugye jól vagy?
- Persze... semmi komolyan, már csak néhány órát kell bent maradnom.- közöltem vele mosolyogva, majd azonnal elkomolyodtam, amikor halvány lila foltot vettem észre a jobb szeme körül. Észrevehető volt, hogy mindenáron próbálta volna eltüntetni, de a sminkelés nem tűnt az ő műfajának.- Gerard, mi történt?- érintettem meg finoman az arcát.- Ugye... nem verekedtetek?- vetettem oda félénken.
- Nem... vagyis...- tétovázott, én pedig már tudtam, hogy a leglightosabb verziót próbálja összerakni.
Visszadobtam magam az ágyba, és lángvörös arcom elrejtése végett egy jó nagy párnát szorítottam az arcomra.
Legjobb barátok voltak, amíg fel nem tűntem én, és ez rendkívül bántott. Hibásnak éreztem magam, hiszen belekeveredtem ebbe az egészbe megnehezítve mindhármunk életét.
- Mi történt Geri?- ültem fel újra. Bármennyire is rossz érzés volt, tudni akartam, mit műveltek ezek ketten.
- Hát... én nem is tudom... olyan gyorsan történt minden... Csapkodni kezdte az ajtót, először tényleg megijedtem, hogy milyen vadállat zargat ilyenkor. Mikor kinyitottam semmilyen reakcióra nem volt időm, egy szempillantás alatt ott termett előttem, és behúzott egyet. Iszonyatosan feldühített. Én igazán próbáltam nyugodt maradni, de ha egyszer szabályosan megtámadott, nem volt mit tennem, meg kellett védenem magam. Aztán pedig hívtak a korházból, hogy ütköztél. Semmi konkrétat nem mondtak, ne tudd meg mennyire megijedtem. Persze azért is versenyt kellett futnom, hogy én jöhessek be először- mosolyodott el-, de hát ez a drága Stella valamiért határozottan ellenezte, hogy Bojant is beengedjék. Szóval nagyjából ennyi.
- Most hol van? Elment?
- Azt hiszem. Habár szerintem a barátnődnek volt még hozzá egy-két keresetlen szava!- rövig ideig elhallgatott, majd újra kérdezősködésbe kezdett.- És mi a terved most? Hol fogsz lakni?- puhatolózott finoman.
- Egyelőre biztosan Stelláéknál... Aztán meglátom. Nem ez lesz a legnagyobb gondom mostanában. Nyakamon az utolsó vizsga, aztán megígértem Stellnek, hogy megszervezem a bulinkat, de még jóformán a helyszínnek sem néztem utána, egyszóval jó nagy pácban vagyok.
- Egyet se aggódj, Gaby.- csillant fel a szeme hirtelen.- Mindent elintézek.- állt fel mellőlem hirtelen.
Egy puszi és szia után kirohant a szobából, én pedig egy fél óra pihenés, meg egy utolsó vizit után taxiba szálltam, és hazavitettem magam, pontosabban barátnőmékhez...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése