A nevem Gabriella Rossi.Olasz felmenőkkel rendelkezem,ezért is olaszos hangzású a nevem.Gondolom nem volt nehéz kitalálni,hogy Olaszországban élek.Pontosabban éltem.A legnagyobb álmom vált valóra,amikor felvettek az egyetemre.Ez az egyetem nem épp a szomszéd városban van,hanem Barcelonában.És ami a legjobb volt az egészben,hogy a legjobb barátnőm,Stella is ugyanide jutott be.Az igazság az,hogy rajtunk kívül nem sok mindenki örült ennek,ami egyfelől érthető,hiszen aggódtak értünk.Nálunk Olaszországban pedig a család szent dolog,nagyon szoros kapcsolatokon alapszik,így támogattak bennünket mindenben.
Még nyáron elutaztunk,hogy kicsit belerázódjunk a pörgős mediterrán életbe.Na meg ki a franc hagyta volna ki azokat forró nyári spanyol bulikat?Egész jól ment már a spanyol nekem is meg Stellának is,de hirtelen helyzetben mindig zavarba tudtam jönni.Rossz szokás.
Őszintén szólva a lakásunk elég aprócska volt,de a kilátás,na az mindért kárpótolt!Végülis mi ketten jól elfértünk benne.
Sajna az élet nem csak bulikból és macsó latin pasikból állt,mivel ahhoz hogy megéljünk dolgoznunk is kellet egy kicsit.De tényleg nem volt vészes.Végülis egy szalonban ragadtunk meg,én masszőrként,Stella meg fodrászként dolgozott.
Nem is kívánhattunk volna jobbat.A világ talán egyik legszebb(számunkra legszebb) városában éltünk.Minden volt itt.Csak a suli rondított bele kicsit a dolgokba,de közben rájöttünk ,hogy ha az ember jól érzi magát a környezetében,teljesen mindegy mit csinál,mert mindent jókedvvel tesz. Tengerpart,gyönyörű táj,látnivalók meg nem utolsó sorban foci. Hát melyik barcelonai lakos ne imádná a focit? A csodafocit,amit a város nagyobbik csapata űzött már évek óta.Komolyan öröm volt a TV-n keresztül csodálni őket.Most meg itt voltunk velük egy városban.Nem kis dolog.Persze kitűzött célunk volt egyszer élőben is látni őket,de azt még csak odébb.Most fontosabb dolgaink akadtak. Például ideje volt megjelenni az egyetemen is.
Kicsit kicsíptük magunkat,nehogy már melegítőben jelenjünk meg legelőször.
Az egyetem.Nos hatalmas és gyönyörű épület volt.Nekünk jóformán minden csodálatosnak tűnt a szülővárosunkat alapul véve.Nem a leggazdagabb környezetben nőttünk fel,azt megsúgom.
Eléggé rossz időpontot választottunk. Képtelenségnek tűnhet ,de pont akkor akart beiratkozni szerintem a fél város.Hatalmas sor kígyózott előttünk,egymás sarkára tapostunk.Előttem egy elég helyes srác állt,épp a BlackBerry-ét birizgálta elmélyülten.
Kb. egy órája állhattunk ott,a sor haladhatott úgy 10 centit,szóval már minden türelmem elfogyott.Még pipább lettem,amikor az előttem álló olyan lendülettel fordult meg,hogy szabályosan ledózerolt.Platformtipegőim cserbenhagytak,már csak egy hajszál választott el a dührohamtól.(Eléggé hirtelenharagúnak születtem…) Elszámoltam magamban tízig és próbáltam úgy intézni, hogy ne rendezzek jelenetet. Szegény srác is észrevehette,hogy nem vagyok könnyű eset,ezért csak akkor szólt hozzám,amikor úgy vélte,kellőképpen lenyugodtam.Felsegitett a földről és amikor egészen véletlenül a szemébe néztem, elakadt a lélegzetem,kihagyott a szívverésem,szóval majdnem beájultam. Remegtek a lábaim is rendesen.Hirtelen zökkentett ki az álomvilágból, amikor megszólalt:
-Úristen,micsoda bunkó vagyok!Én naaaagyon sajnálom!-engesztelt bűnbánóan.
-Ahmm…-körülbelül így hangozhatott a válaszom.Biztosan hülyének nézett,mint a város kb. fele ,pontosabban azok akik körülöttünk álltak s így volt szerencséjük látni a kiselőadásunkat.Nem tehetek róla,na, de ki viselkedett volna normálisabban ebben a helyzetben?
-Amúgy a rend kedvéért,Bojan Krkic-nyújtott kezet-És tényleg rettentően sajnálom az előbbit!- ki a franc emlékezett már arra a bizonyos „előbbire”?Nem hogy arra nem emlékeztem,hanem lassan már azt sem tudtam hol vagyok.De hát hé,emberek , épp Bojan Krkic kezét rázogattam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése